Nincs olyan stílus amelyik a küzdelem minden szakaszában egyformán hatékony és eredményes.
Ezt el kell fogadnia mindenkinek, elfogultság nélkül!
Én a [vingcsun]-t gyakorolom, igaz egy sajátos változatát, amit én magam alakítottam ki a saját igényeim, elképzeléseim szerint, és mivel ebben érzem magam otthon, ezt tartom a legalkalmasabbnak arra, hogy a lehető legjobban megfeleljen a változó körülményeknek. Ennek ellenére nem mondhatom azt, hogy a [vingcsun] a leghatékonyabb!
Ez nem igaz!
Egy harcművészet annyira jó, amennyire a gyakorlója…
Kezdem ott, hogy a laikusok többsége a Ninjutsu-t szokták felhozni, ha arra akarnak példát mondani, hogy egy stílus minden területen: pusztakezes-, fegyveresharcban, és minden másban is a legjobb.
Viszont inkább elmondható, hogy aki mindent gyakorol, az valószínű, hogy szétforgácsolódik, és semmit nem csinál magas színvonalon.
A ninja harcosok a rejtőzködés, a cselvetés, a lopakodás mesterei voltak, akik inkább a ravaszságban, kémkedésben, és gyilkosságban voltak jártasak. Kerülték a test-test elleni harcot.
A kiemelt képen egy szpecnaz katona, harcos. Kiváló képességeiknek köszönhetően akár ők is lehetnének a legyőzhetetlenek, de csak a maguk területén, azon a „terepen”, ahol ők harcolnak, ahol a körülmények a javukra befolyásolják a küzdelem kimenetelét, és fontos összetevő, a jó felderítő munka. Továbbá csapatjátékosok!
És még ők sem győznének egy ringben, egy profi ökölvívó ellen, mert ott kötnék a szabályok.
De nézzünk néhány példát, nem a teljesség igényével, hogy ki miben tudós!
A legősibb harcművészet, a birkózás. A birkózók izomzata szinte a legjobb. Állóképesség, erőnlét tekintetében verhetetlenek. Viszonylag gyorsak tudnak lenni, a földharcban nem igen találnak legyőzőre más harcművészeti stílusokban.
A Judo-ról ugyanez mondható el!
Az ökölvívó jól használja a karjait, az elhajlásokat, páratlan a lábmunkájuk. A közelharc mesterei. Kiváló erőnlétük, állóképességük van, gyorsak, robbanékonyak.
Egy Kyokushinkai karateka viszonylag jól használja a lábaikat, nagy testi erővel rendelkeznek, jó az erőnlétük, a fájdalomtűrő képességük legendás.
Egy Taekwon-do harcos a lábait olyan szinten használja rúgásra, mint más stílusok harcosai a karjaikat
A Kendo, az Iaido harcosai, vagy az európai vívók a kard mesterei.
Sorolhatnánk tovább a különböző példákat, de azt hiszem ennyi is elég, hogy megértsük, minden stílusban bizonyos képességekre építkeznek. Ezeket a képességeket a stílus alapítói gyakran az életvitelükből adódó lehetőségek figyelembevételével fejlesztették tovább, és nem egyszer munkaeszközeiket használták fegyverként, azokhoz dolgoztak ki technikákat.
A cím: „Jössz te még az én utcámba” arra utal, hogy minden stílusnak megvan a maga erőssége, és ha a küzdelmet úgy tudja befolyásolni egy küzdő, hogy a körülmények a számára jelentenek előnyt, nagy eséllyel biztos a győzelme.
Sok stílusra jellemző, hogy megpróbálnak minden eshetőségre felkészülni. Ám a tökéletességre törekedve gyakran feledkeznek meg arról, hogy bizony egy birkózó, egy judoka ellen nem szabad erőltetni a földharcot, egy taekwondo küzdőnek nem szabad engedni, hogy rúgjon…
A [vingcsun] azok közé tartozik, olyan stílus, amelyik igyekszik a gyakorlókat a harcra úgy felkészíteni, hogy a küzedelem minden fázisában otthonosan mozogjanak, ami ha nem is lehetetlen, azért csak kevesek tudják megvalósítani.
Engedjétek meg, hogy elfogult legyek! Egy [vingcsun] gyakorló törekszik arra, hogy a harc minden fázisában hatékonyan alkalmazza a stílus módszereit. Ennek az az előnye, hogy kitapasztalva milyen környezetben hatékony, miben jó az ellenfél, azokat a helyzeteket igyekszik kerülni [vingcsun]-os, és olyan körülményeket teremt, ahol felül kerekedhet!
A küzdelemnek a [vingcsun]-non belül öt távolságát, ahogy szokták mondani öt „fázisát” különböztetjük meg: a rúgástávolság, ütőtávolság, könyöktávolság, dobástávolság, és a földharc.
Ezek a távolságok más-más „fegyverek” alkalmazását teszik lehetővé, de az öt távolságban alkalmazott technikák között átfedések vannak, mivel rúgásokat, ütéseket, több távolságban is lehet alkalmazni.
A [vingcsun] gyakorlója rugalmasan képes váltogatni a harc fázisait, és az azoknak megfelelő technikákat alkalmazza. Ezt tudatosan gyakorolja – ebben segíti a [vingcsun] formagyakorlatai –, s ha rátalál az ellenfél erősségére, igyekszik nem megadni a lehetőséget, hogy azt használni tudja.
A [vingcsun] formagyakorlatai határozott válaszokat adnak arra, hogy az öt távolságon, mikor melyik technikát, milyen értelmezésben, milyen változtatások mellett kell használni!
Bár a [vingcsunt] közelharci rendszerként határozzák meg, ez így nem teljesen igaz. A [vingcsun]-ban a közelharc dominál, de viszonylag jól alkalmazható a többi távolságban is.
A [vingcsun] formagyakorlatainak értelmezése hatékony módszereket tanítanak a harc mind az öt fázisában: rúgások, ütések, közelharctechnikák, dobások, és a földharc elemeit is tartalmazzák a formák, amit ha hosszú éveken át gyakorol a tanuló, rátalál a mélyebben megbúvó értelmezésekre. A különböző technikák másként alkalmazandók SNT, CK, és BT környezetben! Ez a [vingcsun] erőssége!
A képek forrásai:
A kalocsai birkózás facebookos oldala.
getyourguide.com
behance.net
magyarhirlap.hu
